Az ókori társadalmak szinte mindegyikében találtak forrásokat a homoerotikus kapcsolatokra. Az ie. 2600 körül az 5. egyiptomi uralkodódinasztia idejéről (Óbirodalom ideje) maradt fenn sír-dombormű a király udvarában manikűrösként, illetve fodrászként dolgozó két férfié, akik átölelik egymást. A forrás szerint ez még a nő-férfi ábrázolásokon is ritka póz. Az ie. 2500-ból származik a sumér Gilgames eposz, amely a világon a legrégibb olyan megmaradt mű, amely tartalmazza az irodalom első homoerotikus szerelmi történetét: a szexuálisan túlfűtött Gilgames és a vadonban élő Enkidu halállal dacoló kapcsolatát. Az ie. 1750 körüli Babilóniában Hammurabi törvénykönyve megemlíti girsequ-t, aki férfi palotaszolgaként szexuális szolgáltatásokat nyújtott az uralkodó osztály tagjainak.

Az ókori Görögország városállamaiban természetes dolognak tartották, ha az emberi lényeket vonzza a szép emberi test, a homoerotikus kapcsolatokat egyáltalán nem üldözték, a homo- és heteroszexuális preferenciák váltakozását az egyéneknél nem tekintették veszélyesnek (Dover, 2001). A férfiak közötti lelki és testi kapcsolatot magasabb rendűnek tartották, s a pusztán a nemi vágy felkeltését és kielégítését szolgáló homoszexualitást vetették meg. Németh (1994) szerint a görög kultúrában többféle formában jelent meg a homoszexualitás. Platón és kortársainak művei alapján az azonos neműek egymás közötti szerelme nem pusztán testi örömszerzés, hanem felkészülés a felnőtt életre, a betűvetés, a műveltség és a férfiúi erények megszerzésének módja is volt. Az erotika tehát pedagógiai célzattal szolgált az erasztosz vagy erasztész (szerető, 20-30 éves felnőtt férfi) és fiatalabb társa eramenosz vagy erómenosz (12-20 éves serdülő fiú) között. A görög társadalomban a nők és a férfiak bizonyos szempontból el voltak zárva egymástól, a nőknek a háztartás, a gyermeknevelés gondjaival kellett foglalkozniuk. Nők csak néhány államban (Spárta és a leszboszi Mütiléné) kaphattak leánykorukban magasabb szintű nevelést. A kisbirtokos parasztság tagjai között gazdasági okok (is) magyarázták a homoszexualitás megjelenését: mivel a családfő halála után egyenlő arányban osztották fel a földet a fiak között, az elaprózódás veszélye ellen korlátozták a sok gyermek születését, 35 éves korig törvényileg tiltották a házasodást. Németh (1994) beavatási homoszexualitásnak nevezi azt a rítust, amelynek során a szerelmes férfi elrabolta a családtól (azok tudtával és beleegyezésével) az ifjút 2 hónapra. Ez alatt az idő alatt megtanította a vadászatra és egyéb hagyományokra őt, miközben törvény előírta ajándékokkal halmozta el a fiút. A homoszexuális prostitúciót a görögök megvetették, a kapcsolat lealacsonyításának vélték, sőt törvény is büntette. Más forrás szerint szexuális kapcsolaton általában a behatolás nélküli, "álló helyzetben, kézzel végzett aktus"-t kell érteni.

Platón: Symposium (ie. 387.) című művében a szexuális orientáció teóriáját állította fel (lásd eredetmagyarázatok). Első időszakában úgy tartotta, hogy a nemi vágy kizárólag homoszexuális: az emberek "azért nősülnek és szaporodnak, mert a szokás rákényszeríti őket, a házasság egyfajta baleset..." (Lakoma), de az Állam-ban már természetellenesnek tartja a homoerotikát, ám az is elképzelhető, hogy pusztán fordítási hiba történt: a para phüszén jelentheti a nem utódnemzésre valót is.

Két görög városállam Elis és Boiótia hadseregeiben az összetartozó, egy párt alkotó fiatal és idősebb férfiakat együtt sorozták be az eredményesség érdekében (Xenophon: Symposium). Vagyis úgy ellenőrizték az azonos neműek szerelmét, hogy kifejezetten engedélyezték azt.

Szapphó (ie. 620-560) a görög költőnő életéről keveset ismerünk. Leszbosz szigetén ún. thiasos-t, azaz olyan intézetet alapított, ahol hajadonokat tanított zenére, táncra, más művészetekre. Nem maradt fenn a teljes életműve, de az ismert szerelmes verseit majdnem mind nőkhöz írta. Az elmúlt évszázadok során sokan próbálták leplezni, eltagadni leszbikusságát. Műveinek több, későbbi századokban élt fordítója a női neveket férfiakéval helyettesítette. 1894-ben Pierre Louys megírta a Les Chanson de Billitis című művét, amelyet Szapphó-tanítvány fordításaként próbált bemutatni. Az ötvenes években megalakult leszbikus szervezet mégis felvette ezt a nevet (lásd később).

A görög mitológia számos szereplője és története árulkodik a meleg szerelemről (Zeusz és Ganümédesz, Poszeidon és Pelopsz, Dionüszosz és Proszümnosz, Artemisz és Kallisztó (nők), Achillesz és Patroklosz, Heraklész és Hülasz stb.), találkozhatunk mai szóhasználattal transzneműnek nevezhető mitológiai figurákkal is pl. Hermafroditus. Róla nevezték el a mindkét nem jellegzetességeit magán viselő embereket. A görög kultúra és közélet számos kiválósága hozható összefüggésbe a melegség témájával: Themisztoklész, Demosztenész, Ibükosz, Anakreón, Euripidész, Szophoklész, Phédrusz, Szókratész, Platón. Az ie. VI. században pedig a homoerotika válik a vázát és egyéb edényeket díszítő festészet kedvenc témájává: férfiak, fiatal fiúk, szatírok ábrázoltatnak, és néhány ábrázol nők közötti csábító viselkedést is.

Az ókori Róma homoszexualitását erősen befolyásolta a görög. Elég arra utalni, hogy a görög és a római istenek tulajdonképpen azonosak, csak más a nevük. Buchanan (2000) szerint az első 15 hódító hadvezérből 14 homoszexuális volt. A köztársaság korát az erkölcsi közömbösség jellemezte: sem szégyennek, sem dicsőségnek nem tekintették a homoszexualitást. Cicero leszögezte, hogy nincs abban semmi jogellenes, ha két férfi élvezi az erotikus gyönyöröket, de mindent a maga helyén kell kezelni. Nem szabad, hogy az egyik a másik ellenőrzése alá kerüljön és nem szabad kiváltságokat adni érte. Buchanan (2000) a legfőbb különbséget a görög és a római oktatás között abban látja, hogy a rómaiak a szülőt tartották elsősorban felelősnek a nevelésért, ezért például tanára csak azután szexelhetett diákjával miután saját gyermekével már megtette, illetve a diák saját apjával is megtette már.

Hadrianus úgy gyászolta vízbe fulladt kedvesét, Antonius-t 130-ban, hogy várost alapított, valamint a birodalom területén templomokat és emlékműveket emeltetett a tiszteletére. (lásd még: Marguerite Yourcenar: Hadrianus emlékezései) Lucius írt először a tribádiáról 160-ban, az első butch-femme szerepben élő párról, illetve ő utalt arra, hogy Leszbosz szigetén éltek "férfias kinézetű hetérák", akik csak nőkkel szeretkeztek. Palesztínában 193-ban Rabbi Judah the Prince összeállította a Mishna-t, három évszázad rabbinikus vitáinak törvénykönyvét, amelyben szerepel a férfiak közötti közösülés büntetése: halálra kövezés. Ez később a Talmud részeként az egyik alapvető szövege lett a judaizmusnak.

A IV. században I. és II. Konstantinusz törvényei az első olyan rendelkezések a Római birodalomban, amelyek férfiak beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolata ellen szóltak: halálbüntetéssel fenyegette azokat, akik engedték a behatolást (nubit in feminam, azaz "úgy párosodik, mintha nő lenne"). Mivel az előző rendelkezés hasztalannak bizonyult, és a birodalomban terjedt a férfiak "elnőiesedése" - I. Theodoziusz 390-ben szigorított a büntetésen: nyilvános égetéssel sújtotta a "bűnösöket" - elsősorban a (mai szóhasználattal élve:) transznemű prostituáltakat. 438-ban II. Theodoziusz rendelkezése máglyahalállal csak azokat a férfiakat sújtotta, akik feladták férfi testüket és úgy használták azt, mint a nők.

Híres homo- vagy biszexuális rómaiak még: Sulla és Metrobius, Julius Caesar és Nikomedész, Marcus Antonius, Tiberius, Caligula, Néró, Vespasianus, Hadrianus és Antonius, Marcus Aurelius, valamint a szellem emberei: Catullus, Horatius, Vergilius, Ovidius, Seneca, Petronius (aki a Satyricon-t írta), Plautus.

hatter.hu